Üdvözlet

Tagdíj befizetések

Keresés Háromhegyek Közhasznú Egyesület

Véletlen

Időjárás

Partnereink - Támogatóink

Reklám

http://haromhegyek.mediacenter13.hu

Bécsi úti retro

Petz Nándor írása:
(Nagyimnak)
lassan a felejtés
homályába vész
az a bizonyos
gyűrődés
(Tamási Orosz János: Az album rendezése közben)
– Tehát „hajnali” kilenckor a Tan-téren! – búcsúztam el barátomtól az új év első szombatján. Javaslatomra bejárjuk kettőnk gyerekkorának helyszíneit, megnézzük, mennyit ...



... változott az agglomeráció. Másnap a 9-es misére igyekvőkkel együtt érkezünk a csepeli Szent Imre téri gyorsvasút-megállóba. Szállingózik a hó, kissé vacogunk, de nem vészes a dolog. Utunk első állomása Óbuda, pontosabban a Csúcs-hegy. Itt nyaraltam a ’80-as években. Ha lesz még lelkierőnk, s nem hibernálódunk a januári zimankóban a Külső Bécsi úton, fölban-dukolunk a szemben lévő Arany-hegyre is, ahol még én sem jártam.
A fűtött vagonban elmesélem Lacinak, hogy annak idején a 2-es villamossal mentünk be a Parlamentig, majd onnan metróval utaztunk a Batthyány térig. Szerencsénkre, azóta elké-szült a Lágymányosi híd, így már az 1-es „gyorsvillamossal”, átszállások nélkül zötykölődhe-tünk a Korvin Ottó – pardon: Szentlélek tér felé. Tovább sorolom egykori utazásaink stációit.
- A ”Batyin” pedig fölszálltunk a „metró-HÉV”-re, így hívtuk a húgommal. Az alagút miatt. Bírtam a HÉV jellegzetes „szagát”! Fenol… Hú, meg azok a hatalmas szoc-dizájn reklámok a falakon… – Jesszusom, a kaja-automaták! -- sodorja az emlékezés fonalát útitársam. Én is vettem ám ott szalámis zsemlét! Igaz, háromnapos volt, de megettem… Nagyot hahotázunk.
Már a Szentlélek téren járunk. – A 142-es valahol itt várhatta az utasokat. A HM-üdülőbe járt ki. Csuklós busz volt -- próbálom behatárolni az egykori járat végállomásának helyét. – Képzelem, manapság mennyi „szigetes” utaznék rajta. Rogyásig lenne! -- jegyzi meg barátom. Mázlink van, pont bent dekkol egy leharcolt 18-as. Fölszállunk a félig üres járműre.
Útközben „megcsodáljuk” Európa leghosszabb panelszalagját (szovjet technológia; 1. sz. Házgyár; a Mester, Zalotay Elemér grandiózus tervének light változatát), s – nagy villamos-barátokként – jelképes könnyeket hullajtunk a fölszámolt Óbuda kocsiszín előtt. – Régen nagy volt ám itt az élet! -- emlékszem vissza a 1980-as évekre. – Ez a spenótszínű emeletes épület volt az egykori Selyemipari Vállalat. Odébb pedig a hajdani Téglagyár kéménye látható -- mutatok ki a párás ablakon. Azóta szinte teljesen átalakult a Bécsi út. Mint oly sok helyen a fővárosban, itt is lakóparkok, nagykereskedések telephelyei nőttek ki a földből. Ismerős megállóhelyek következnek: ATI, Iskola, Sorompó. Gyerekkoromban még általános iskolaként működött a Bécsi úti Waldorf-intézmény. Mellette leledzik a „közért”. Nagyszüleimmel sok-szor jártunk az akkori eladónőhöz, Borihoz. Megnyugtatom Laci barátomat: nem csak a Batyin lehetett háromnapos élelmiszert vásárolni…
– Most nézz balra! Ez a volt szovjet (alias Budai Nagy Antal) laktanya tiszti lakótelepe. Elképesztő, mennyire megváltozott! A négyemeletes tömbökből szintén „lakókert” lesz, átadás ekkor és ekkor: hirdeti az utcai tábla. Már csak egy lestrapált hruscsovika van hátra, a többire rá sem lehet ismerni. A vasúti kereszteződésnél meglepően hamar átjutunk a forgalmas Bécsi út túloldalára. A Harsány lejtőn, a néhai Óbuda MGTSZ egyik ebek harmincadjára hagyott telephelye mellett masírozunk fölfelé.
– A 18/A fordulójának helyén volt a laktanya főbejárata, ahol egyenruhás cerberusok emelgették a sorompót. Ettől jobbra egy lepukkant WC roskadozott, amelyben feszt égett a villany, s ahonnan az utcára is kihallatszott a csészében folydogáló víz – villan be a „szocreál” emlékkép. A szögesdrótos kőkerítés-monstrum és a Fényképezni tilos! - tábla is a múlté. Em-beri léptékű lett itt szinte minden: most már bárki lencsevégre kaphatja az ide költözött Gábor Dénes Főiskola és a Levéltár által rendbe hozott épületeket. Már nem száradnak kincstári ga-tyák az emeleti ablakokban, s nem vedlik a vakolat sem. A volt katonai objektumban rend és tisztaság uralkodik. Az egykor udvaron masírozó tányérsapkások, továbbá füstokádó, drome-dár, páncélozott harcászati járművek képei tolulnak bennünk elő. Ám lassan ezek is a múlt ködébe tűnnek. Valahol rekedt varjú károg. Szerencsére, az út menti impozáns és méltóságtel-jes nyárfasort megkímélték. Följebb érvén már rálátni a Bécsi útra. Kitartóan lépkedünk; mellettünk szerviz-út vezet egy gázfogadó-állomáshoz. A telep csöveit, berendezéseit különböző színűekre festették; korábban nem ilyenek voltak.
– EU-s szabvány ez is – világosít föl Laci. Befordulunk egy hajtűkanyarba, s lassacs-kán megérkezünk a telekhez. Alig hiszek a szememnek, hogy mi minden változott meg itt is. A szemben lévő egykori lucernást jó régen fölparcellázhatták: hétvégi házikók tucatjait építették rajta. Volt telkünk is átalakult valamelyest: magyarázom a barátomnak, hogy mi, merre lehetett. Gyümölcsfákat, szőlőtőkéket hiányolok. Ezeket nagyapám második felesége valószí-nűleg kivághatta. A volt homokozó és a pancsoló-medence látványa szomorúsággal tölt el. Fáj, hogy már nem lehetek úgy itt, miképp régen: önfeledt gyerekként, a nagyival játszadozva. Ő, sajnos, korán, 1988-ban halt meg. Nagyon szerettem, sokat gondolok rá. Halála után nemigen jártam errefelé. Most veszem észre, hogy a Virágosnyereg út túloldalán lévő gyümölcsöst nem bántották.
– A távolban – a házaktól most már nem látni, vagy talán ki is vágták – volt egy hosszú bokor. Anno oda jártak minden vasárnap, kora reggel, tornászni a katonák. Idáig elhallat-szottak az orosz nyelvű vezényszavak, a számolás – idézem föl egy különleges emlékemet.
Továbbindulunk. A hegyi úton három autó kapaszkodik fölfelé a meredek emelkedőn. A forrás felé vesszük az irányt. Amíg a telken nem volt fúrt kút és búvárszivattyú, oda jártunk vízért. Demizsonnal a kezünkben: gyalogosan, vagy biciklivel. Az úton haladva látunk egy-két embert, ám a környék lakói alkalmasint inkább a meleg szobából nézik a szállingózó hó-pelyheket. A házőrző ebek meg-megugatnak; csikorog a lábunk alatt a kavics. Imitt-amott elhagyatott hétvégi kiskertek, házak. Csönd van, néhonnan füstölgő kémények is szemünkbe ötlenek. Kellemes téli hangulat költözik mindkettőnk lelkébe.
Kissé meglepődünk, hogy közel 20 év elteltével még mindig csobog a forrás, majd lassacskán ismét a Bécsi út felé vesszük az irányt. Egy kitaposott ösvényen poroszkálunk. A fehér köntösbe és méltóságteljes csöndbe burkolódzott völgy nyugalmát vonattülkölés zavarja meg. Esztergom irányába tart a kis piros motorvonat. (Gyerekkoromban még „Csörgő” – M 41-es dízel – húzott maga után négy-öt kocsit.) A csúszós lépcsősor végén elcsenek két szem diót egy roskadozó fészer tetejéről: a famatuzsálem termését nem szedte össze a gazda, lehet, hogy már nem is jön ki többet...
A pislogó fénysorompót elhagyva már erősödik a Külső Bécsi út moraja. Az ürömi ál-lomásépület is megváltozott – természetesen előnyére. Átevickélünk a forgalmas úton, s a páratlan oldalon folytatjuk téli sétánkat. Két egykori vendéglátóhelyet keresünk: a Három Vándor és a Hírős épületét.  Előbbi falatozó-söröző, utóbbi borozó volt. A Vándorban több-ször is megfordultam a Tatával; néha vett nekem LEÓ-jégkrémet vagy kólát. Akkoriban még más érzés volt a ragacsos, kockás terítő mellett üveges Coca-Colát szürcsölgetni. Talán 20 Ft-ba kerülhetett a kétdecis kiszerelés. Régen volt… A Három Vándor élettelen, romos épülete lehangoló látványt nyújt: törmelékek, málló vakolat, dohszag, sötétség, kitört üvegek. To-vábbsétálunk a szemetes Bécsi úti járdán. – A közterületisek sem igen járnak errefelé… -- mor-mogja Laci. A volt búfelejtő helyén már High-Class kaszinó áll: csobogó szökőkút, gránit, márvány, sötétített üvegek. A murvával fölszórt parkolóban két batár dzsip pihenget. A Hírös zöld neonfelirata – amelyet esténként a telkünkről is lehetett látni – helyett díszes reklámtábla virít a magasban: Nyitás 16-kor. Nem várjuk meg az open-t, szólít a még ismeretlen Arany-hegy.
Az Ürömhegyi úton kaptatunk föl, hogy az ormokról is gyönyörködhessünk a hófehér tájban: Csúcs-hegy, Testvér-hegy, Hármashatár-hegy. Pazar a látvány. Nagy lihegések köze-pette fújjuk ki magunkat az ég alján. Itt is szinte minden kihalt, és síri csönd honol. A mellet-tünk árválkodó telek hólepte szőlőtőkéi között kis feketerigó szökdécsel tova. Sehol egy lélek. Gyomrunk jelez: lassan hazafelé illenék venni az irányt. A zeniten repülő bújik ki valamely’ felhődunnából, majd kis időre még a nap is előmerészkedik, hogy gyönge sugaraival megsi-mogassa két ifjú városhistorikus arcát, akik gyerekkoruk emlékeit jöttek kutatni egy borongós, csöndes, havas, januári vasárnap délelőtt…
Petz Nándor
(2005)


haromhegyek on 2014 augusztus 01 péntek - 14:41:49 | Hozzászólás: 0